2019.02.15.
Többet is láttam.
Utazom a vonaton. Álmos reggel van és tömeg. Én még le tudok ülni, a telefonomba mélyedek és e-maileket olvasok. Lekötnek, nem hallom a körülöttem csevegő emberek hangját, napi beszámolóikat az ismerősöknek, hogy milyen rossz, hogy korán kellett kelniük. Viszont egy hangot mégis meghallok a tömegből. Egy kisfiú hangját, aki az anyjához beszél.
A diskurzus arról szól, hogy a fiú nem tudott aludni, mert félt a sárkányoktól, és valójában most is fél még, ha rájuk gondol. Az anyja próbálja nyugtatni, hogy a sárkányok csak abban a mesében léteztek, amit este olvasott neki. A fiút nem lehet meggyőzni, benne marad a félelem.
Az e-mailekből felnézve sokáig gondolkodtam a sárkányoktól való félelmen. A kisgyerekek gyakran félnek valami kitalált lénytől, ágy alatt rejtőzködő mumusoktól, melyek csak a képzeletükben léteznek.
Vajon felnőttként hány olyan dologtól félünk, ami nem is létezik, csak mi teremtjük meg magunknak? Nekünk mik a sárkányaink?
Félünk attól, hogy elveszítjük a munkahelyünket, félünk attól, hogy miből és hogyan élünk meg, félünk attól, hogy egyedül maradunk, félünk a betegségektől, félünk az idegenektől, félünk elhagyni a komfortzónánkat, félünk a modernizációtól, az új technológiától? Félünk valami olyantól, ami a jövőben szerintünk létezhet. De mi van, ha nem? Mi van, ha sosem valósul meg? Elpazaroltunk ezernyi órát a félelemre.
A legtöbbször azért félünk, mert nincs elég információnk a félelmünk tárgyáról. Nem tudjuk, mire számíthatunk.
Mel Robbins sokat foglalkozott ezzel a témával. Ő is félt. Például a nyilvános beszédtől. Nála a bevált módszer az volt, hogy az előadásai előtt átélt félelmet átalakította magában izgatottsággá. Azt mondja, hogy a félelem az agy kitalációja, alakítsd át izgatottsággá!
Nem tudom, hogy ez a módszer mindenkinél és minden esetben működik-e, de ahogy a vonat megállt az egyik állomáson és a szememmel követtem a kijárat felé hömpölygő embereket, megpillantottam egy szőke kislányt, aki egy zöld játék sárkányt szorongatott, miközben az anyjával kéz a kézben sétált a peron mellett. A zöld gumis anyag ott volt a kezében és nem félt. Pedig egykorú lehetett a vonaton ülő fiúval. Pedig ő is hallhatott sárkányos meséket. Ahogy a szőke kislány elérte a kijáratot, a játék sárkány eltűnt. De a mögötte hömpölygő tömeg felnőttjei között, néhányaknál ugyanúgy láttam a zöld kis szörnyecskét. Ott szorongatták. Nem tudták elengedni. A sárkányok sajnos léteznek.
Szerző: Földi Rita
fotó: Pixabay
